Švejk-jegyzetek

Ober-Radisch, csehül Horní Radíkov: kis falu Walterschlagtól délre.

Vrkoć Adolf: a naplóíró bécsi unokatestvérének, Annának kisebbik fia; 1900-ban született.

Vrkoć József, Pepi: a naplóíró bécsi unokatestvérének, Annának haszontalan fia; 1896-ban született.

Sterba József: nagybácsi, az egyik morvaországi atyai nagynéninek, Antónia néninek férje.

Kohn Richard: bécsi fiú, aki 1910 nyarán együtt nyaralt Tehresiensteinben a naplóíró bécsi unokatestvérével, Annával és annak két fiával, Józseffel és Adolffal; apja magyar származású kereskedő volt Bécsben a Colombus utcában.

Brtnik Ferenc: a naplóíró hermantschi unokatestvére, Márton bácsi nagyobbik fia.

Brtnik József: a naplóíró hermantschi unokatestvére, Márton bácsi (leg)kisebb fia.

Modes, csehül Matejovec: falu Morvaországba, Theresiensteintől délkeletre.

(Böhmisch) Rudoletz, csehül Český Rudolec: falu Morvaországban, Walterschlagtól délre.

Nová Ves: falu Rudoletztől délre

Nový Svět: Theresiensteinnel szomszédos falucska.

Lowetinszky Mária Margit, Mici: a naplóíró bécsi unokatestvérének, Annának lánya; apja Vrkoć József, szülei nem voltak még összeházasodva születésekor, 1892-ben.

Vrkoć József: a naplóíró Anna nevű bécsi unokatestvérének férje; 1918.11.05-én halt meg.

Lowetinszky Ferdinánd: a naplóíró bécsi unokatestvére (sz. 1880 körül, megh. 1923.03.08.); Kati néni és Kern József házasson kívül született gyermeke, Anna öccse.

Octavius von Navarini (1836–1908): vezérőrnagy 1893-ban; életéről bővebben: itt.

báró König, Gustav (1835–1909): táborszernagy 1888-tól.

báró Scotti, Philipp (1840–1896): ezredes, a 86. gyalogezred parancsnoka.

Rácz Gyula: a naplóíró budapesti ismerőse, Mindszenty József lakótársa 1896 márciusában.

Luppa Péter: Szentendre város képviselője;

így jellemezte őt a naplóíró az 1921-ben megkezdett kötetben: „Dalmata ember, dúsgazdag, rendesen saját fogatán járt az országházba, kedveskedve képviselőtársainak rózsákkal; nagy bohém és szoknyavadász, de akin lehetett, segített, kebel barátja volt Hindy Kálmánnak, akivel sülve-főve együtt voltak. Mindig magyar ruhában és csizmában járt, érdekes délszláv typus volt. Minden democrátiája mellett egyszer megharagudott, amikor a túlzsúfolt vonatba az I. osztályba melléje czigányasszonyt telepítettek, ezért káromkodott.”

Retkes Antal: járási írnok Kunszentmiklóson, a naplóíró barátja.

Az 1921-ben megkezdett segédletkötetben így jellemezte őt a naplóíró:
„Kemény, ambitiózus kun koponya, törekvő, de saját kárán tanulta meg, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Megszerezte a jegyzői oklevelet, de kinullázták a választásnál. Nagy barátja a vászoncselédeknek, kedvelője a bornak, de ha sokat vett be belőle, kitör az ősi kun szilajság, s rombolni akar. Egyébként jószívű, s elnézője az emberi gyengeségeknek, vendégszerető. Természete inkább a gazdasághoz hajlik, mint a hivatalnokoskodáshoz. Végigszenvedte a háborút, átélve az olasz front poklát, mint számvivő őrmester került haza, s lincinatusként nyugdíjaztatta magát, visszatért az eke szarvához és gazdálkodik, azonban baja lett, elméje gyengült. Meghalt szegény feje 1924. november 18-án, el is temettem és búcsúztattam november 20-án.”

Németh Bálint: vármegyei hivatalszolga; a vármegyei tisztviselők egyik fő hitelezője.

Horváth Gusztáv: vármegyei írnok, 1848/49-es tüzér főhadnagy.

1921-ben megkezdett naplókötetében így jellemezte őt a naplóíró:
Typikus öreg 48-as alak, kedélyes, zsörtölődő öregúr, aki a hivatalos időt azzal töltötte, hogy a 48-as élményeit mondotta el és bennünket feltartott. Különösen szerette a vörösbort, 82 éves korában bekövetkezett haláláig. Szókimondó öregúr volt, aki nem engedett magával haczkázni, az alispánt is per „öcsém uram” titulálta. Úgy hívtuk az öreg urat: „az öreg hatfontos”.

Rácz György: vármegyei írnok, a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye hivatalában.

1921-ben megkezdett naplókötetében így jellemezte őt a naplóíró:
Nyughatatlan vérő, kóborló természetű volt színész, fukar, fösvény, alkalmilag meg passióiért teli marokkal szórja a pénzt, főszenvedélye a lóverseny, második a nők. Világlátott ember, aki szabadságát arra használta fel, hogy gyalog járta be különösen Boszniát, Dalmátiát, a felső vidéket és Erdélyt. Photographus amateur, s igen szép felvételei vannak. Kupeczkedő természetű, amiben felesége támogatja, akitől legalább egy évben egyszer félévre elválik, azután kibékülnek, s reparálják az időközben keletkezett károkat. Egyébként csendes, alamuszi természetű.

divékújfalusi Ujfalussy Ferenc: vármegyei írnok, a naplóíró kollégája és barátja Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye hivatalában.

1921-ben megkezdett naplókötetében így jellemezte őt a naplóíró:
Gőgös olygarcha, erőszakos természet, szikár, nagy tisztelője Bachus apánknak, összeférhetetlen, mérges, maró nyelvű. Őseitől örökölte az erőszakosságot, s úrhatnámságot. Sok bolondot csinált, míg 1907-ben szélhüdés nem érte részlegesen, de természete azután is hajthatatlan és nyakas maradt. 1908-ban megnősült, s csodára egészséges gyermeket nemzett. Sok bolondériát csináltunk, hol összevesztünk, hol kibékültünk. Installatióját (amolyan kinevezésekkor szokásos ebéd, esetleg vacsoraféle) 1896 májusában az akkori kiállítás területén tartotta, vagy három napig, mikor már mindennel beteltünk, éjjel kétfogatú kocsit fogadott, de bele nem ültünk, hanem azt követte a [Város]ligettől a még akkor megvolt Oesterreicherig. Ha már mindennel beteltünk, ő volt az, aki részegségében egy „szlaftrunk” [elalvás előtti ital] bevételét indítványozta, amely eltartott délig. Megesett, hogy a pálinkástól kihoztuk a pálinkát és poharat, s a szemétládán elhelyezkedve politizáltunk és ittunk. Egy alkalommal részegen botorkáltunk nagy zivatarban a Naphegy oldalán, amikor a villám nem messze tőlünk becsapott, megdühödött ezen, s utána vágta a botját dühében. Adósságot mesterileg, s nagy grandezmával tudott csinálni, de már fizetni nem szeretett; az öreg Mártonffy egyszer váltót íratott vele alá, de azt a bank nem escomptálta, eladta hát potom árért egy zsidónak, aki esedékessége napján bemutatta. Hej, csinált Ujfalussy komám olyan patáliát, hogy összeszaladt a vármegye, „kiszegezlek a fülednél fogva, te gazember, ha nem fizetsz”, ordította teljes tüdőből principálisára, és az öreg sosem fizető [Mártonffy], ez alkalommal még is fizettet. Nagy intriguans az Úr előtte, akinek abban tellett legfőbb gyönyörűsége, ha minket ugratni és összeveszekíteni tudott. Később azután alkalmazkodóbb lett, de a nyelve borotvaéles maradt mindig. Gavallér volt a végtelenségig, ha volt pénze. Anno 1900-ban egyszer környékezte a szerencse, nyert az osztálysorsjátékon 200 koronát; a pénzt reggel 10 tájt vette fel, s nagy örömében nagy tálakban hordatta a régi Zenélőből a gusztusos tormás virslit, friss sóskiflit, s számtalan korsó söröket, úgy, hogy beszeszeltünk 2 órára, s kedvünk szottyant Budán folytatni a czéczót, de már erre nem volt pénze, hanem tőlem kért kölcsön 20 koronát. Abscessus collit kapott, s rossz operátió következtében vérmérgezést, s fortuna úgy hozta magával, hogy nagyon kenegett torka expediálta a másvilágra 1921. július 8-án. Felesége követte 1926. év april havában. Három gyermekét: Albert[et], Ferencz[et] és Juliskát a székesfőváros árvaházaiban nevelték fel, szerencséjükre. Juliska szegény 19 éves korában, 1929. II/14-én meghalt.

Pál József: vármegyei iroda-segédtiszt, a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Temperamentumos kis emberke, nagy tisztelője Bachusnak, de Venusnak is. Hörcsög-természetű, hamar barátkozik, de ellenségeskedik is, nem riad vissza a verekedéstől sem. Kedvelője az éneknek, az ellentállás alatt jó hangjáért elkereszteltük a megye csalogányának. Specialitása a nősülés és válás, vagy egyikben, vagy másikban mindig benne van. Lelkesedő, de hamar is csüggedő természetű. A pénzt hamarosan elkölti, de igyekszik is azt ismét megszerezni. Iszonyatosan be tud rúgni, és másnap mogorva az ittasságban elkövetett ostobaságokért. Megjárta a világháborút, majd' odaveszett Albániában, de végre mégis révbe evezett. Szorgalmas, szerző, de gondolkodó is, hűségesen végigcsinál minden mulatozást és duhajkodást. Első felesége csendes, igénytelen asszonyka, akitől ő tudja, miért vált meg, a második zsidó leány volt, akikkel nem bírt összeférni, ittas állapotában anyósát megczirógatta a nyaka körül, az asszony meg egy ingben menekült a téli éjszakában. Hanem a harmadik asszony az azután elbánt vele állatszelídítő temperamentumával, meg-megpofozta részeg állapotában, nem nézve senkit és semmit, nekimegy dühében a torkának, s megrázza, mint Krisztus a curgát. Egy alkalommal, télen, egy ingben-gatyában, mezítláb tette ki a szűrét a folyósóra, ott szütyörgött a fal mellett. Hiába, az Úristen nem ver bottal. Hogy jó kemény koponyája lehet, bizonyítja, hogy panaszkodott egy alkalommal, hogy házi perpatvar alakalmával a tésztaszedő is mozgósítva lett, és az ő koponyáján lett kipróbálva. A koponya kiállta, de a tésztaszedő, szegény, behorpadt. Még is elvette a Xantipéjét 1927. november 6-án. A kapukulcsot végre 1933. martius 26-án adta be, és mártius 28-án temették a pestszentlőrinczi temetőben. Amilyen zűrzavaros volt élete, olyan zűrzavart hagyott adósságokban feleségére és 1½ éves fiára, akit törvényteleníttetni akart, mert az volt a gyanúja, hogy nem tőle származik. Senki sem sajnálta, azt hiszem, a felesége a legkevésbé.”

gojzesti Madarassy József: vármegyei írnok; a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Jó családból származó, de hihetetlenül könnyelmű, az ördög hármas szentségének (bor, kártya, asszony) nagy tisztelője, és nem riad vissza semmitől sem, hogy passióit kielégíthesse. Csúszó-mászó, meghunyászkodó, hízelegni tudó természet, ez utóbbi egyedüli nagy tudománya, és ezzel boldogul is sokszor a mások rovására. Veszekedő természetű, ha mozog benne a bor. Kalandkedvelő természete belesodorta a világháborúba, bár nem kellett volna elmennie, orosz fogságban is volt, s egy csomó kitüntetéssel jött haza. A communa alatt nyughatatlan természete ösztökélte, de annak bukása után annál alázatosabb lett, szóval hypocrita. Ötletei nem igen vannak, bár ambitionálja a tekintélyt. Vele esett meg, hogy egy alkalommal Székely Bertivel verődve össze, ugyancsak ittak, reggel a Hazám kávéházban akadtak meg a fizetésen. Ott maradt Székely Berti aranyórája és tárcza, de neki kellett keservesen kifizetni. Egy alkalommal Albertfalvára vonultunk ki, napvilágig tekéztünk, azután kártyáztunk hazardot, egyszerre egy forintot kezd keresni, amely állítása szerint eltűnt, holott bankjában lehetett vagy 40–50 forint. Megdühödtem, egy pillanat alatt anyaszült meztelenre vetkőztem, és a kivilágított asztal tetejére ugrottam, feléje fordítva alsó felemet, barátságosan invitálva, hogy ott keresse az elveszett forintját. Szerencsére még sem tojózott meg, mert baj lett volna belőle. Meghalt 1932. deczember 9-én, temettük deczember 11-én Kispesten, necrológul azt írhatom, hogy kivonulásával megkönnyebbült a Föld.”

Mindszenthy/Mindszenty József: vármegyei irattári segéd, a naplóíró kollégája a MÁV-nál, majd Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Mindszenthy Cornélia (utóbb a fiatalon elhalt híres Halmi színész feleség[e]) és Keczer Miklós – a régi Keczer család sarja, híres sportsman és versenyistálló-tulajdonos – törvénytelen gyermeke. Igazi sárosi typus, fellengző, nagyzoló, hazug, de úri modorú és jónevelésű, bor és nő nagy tisztelője, utóbb már csak Bacchus oltárán áldozott. Hihetetlen könnyelmű, egyik szélsőségből a másikba esve. Szó nélkül fizetett boldognak, boldogtalannak. Mániája volt azután másnap, hogy kifosztották. Makacs természet, amit egyszer feltett magában, azt ki is vitte. A vármegyénél kalligraphikus írásaiért nagyon szerették, carrierjét azonban az szegte, hogy dolgozni nem is tudva, és nem is akarva, összetűzött Monoron Ney szolgabíróval, aki reá akarta sózni a kihágási ügyeket, napról-napra egymás asztalára tették azokat, míg egyszer Mindszenthy be lévén borozva, az egész aktacsomót bevágta a szolgabíróhoz úgy, hogy alig bírták ismét rendbe szedni. Ebből torzsalkodások keletkeztek, minek vége kényszernyugdíjaztatása lett. Hasonlóképp vált meg a „Máv”-tól is. Megesett vele, hogy a ministeriumban alkalmazást ért és kapott, gazos [ittas] lévén elaludt, felébredve kapta magát, és visszajött a vármegyéhez. Nyughatatlan, alattomos, rosszindulatú természet, és csak gyávasága tartja vissza, hogy több rosszat ne tegyen. Könnyelműsége rettenetes, így pl. egy ideig havi 25 forint apanageon éldegélt, képes volt, amikor a pénzt megkapta, ahová csak bement váltani, és azután teli marokkal szétszórta a pénzt, azután cilinderrel parádézva cilinderrel végignyomorogta a hónapot. Megesett vele, hogy theát akarván főzni, spiritusa nem volt, rhumon főzte meg a theáját. Rengeteg pénzt költött lóversenyre, utóbb meg az athleticai sportokat cultiválta. Fiatalabb korában rengetegül bírta a szeszt mindenféle formában, később azonban már 3-6 deczi megártott neki, s lassan-lassan elhülyült. De fennhéjazó modorát mindvégig tartotta. Iszonyú szívos természet, akiben egyedül az alcohol tartotta a lelket, evésre vajmi keveset költött, de ruhákra és nőkre sokat, bár utóbbiak között nem igen voltak sikerei. Az utóbbi időben a lelket csak a felesége tartotta benne. Nagy cultiválója volt a részletfizetési vásárlásoknak, de amint megvette a holmit, már egy óra múlva túl is adott rajta, csakhogy pénzhez jusson. Sok pénze maradt az uzsorások kezén is. Szerencsétlen, degenerálódott sarja jobb családoknak. Hozzám ragaszkodott, és tőlem felvett akármilyen gorombaságot, vesződtem vele sokat, de rendbe szedni nem tudtam soha. Meghalt Budapesten 1931. I/3-án. 1926-ban tudtam meg, hogy 1911-ben engem névtelenül feljelentett. Bocsássa meg neki a jó Isten is, én megbocsájtottam, bár nem érdemeltem meg tőle ezt.”

Bogdán Gyula: vármegyei díjnok; később jegyző, községi; a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Nagykáta szülötte, kitűnő ivó, aki végig itta az é[j]szakákat és napokat, csak igen ritkán rúgva be, nagy kártyás, jó hangú énekes, aki a régi magyar nóták kultuszát tartotta fenn köztünk, könnyelmű, de jószívű és tréfakedvelő ember. Mégis emellett határozott, így pl. elvált feleségétől, akit pedig szeretett, csak azért, mert az nem akart kimenni vele vidékre jegyzőségbe. A pénznek nem igen volt előtte értéke, csak akkor, amikor nem volt, akkor bármilyen agyafúrtsággal, de teremtett bárhogyan is. Nagy phlegmával képes volt az utolsó garasát is elkölteni, ha az neki élvezetet szerzett. Nagy barátja lóversenynek és mindenféle kártyabeli hazárdjátéknak, utóbbinak mestere is. Nyomorultúl halt meg 44 éves korában tüdővészben 1922 III/21-én d.u. 1-kor a budapesti Szt. István kórházban. Utolsó idejében 600 K végkielégítést kapott, kapta magát, hajnalban konflisba ült az Aggteleki utcza bejáratánál egy butykos pálinkával, s az utczába senkit sem be, sem ki nem engedett addig, amíg nem ivott, de lakása az nem volt neki a szerencsétlennek.”

Szabó Andor: volt tényleges vadászhadnagy, vármegyei díjnok, később segédjegyző; a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Iszonyatos fráter. Jó családból származó; ezt is az ördög három szentsége nyargalta. Minden extravagantira kapható. A világ legnagyobb egoistája, aki semmiféle eszköztől sem riadt vissza, hogy passióit kielégítse, nem ismert ilyenkor sem Istent, sem embert. Folyton uzsorások körmei között vergődött, családja bármit tett, mindig benne volt valamiféle csávában. Úri és jó modorú, behízelgő volt, amivel azután befurakodott mindenüvé. Megnősülve, otthagyta feleségét, mikor azt kiszipolyozta. Az ivásban nem ismert határt, bár hamarosan berúgott, de azután győzte. Szélhámoskodott ha kellett, pumpolta a Huszár Dezső ülnök barátja révén kezei közé került [ügy]feleket. Legnagyobb passióját azonban a lovakban lelte, s ha csak tehette, és volt pénze, akkor fiakkerezett. A pénzt nagyúri […] bírta kidobni, józan óráiban meg piszkos természetű volt a lehetetlenségig; czivakodó, kötekedő természetű, akivel az Úristen sem tudott kijönni. Ha magához tért, meghunyászkodott. A háborúban bevonult és felvitte cadettőrmesterségig. Nemere Kálmán szerint visel dolgaiért katonáék „infan cassirozták”, megtette volna Gratzban, ahol állomásozott, azt, hogy egy bordélyház leányait kivont karddal arra kényszerítette, hogy meztelen defiláljanak [lépdeljenek] előtte, rajta sem lévén egyéb ruha, mint felövezett kardja. Egyébként tehetséges, nyílt eszű atyafi, de degenerált, be nem számítható, kár érte.  Nekem sok keserű órát okozott, de mint annyi mást, ezt is elfeledtem.”

Kertész Győző („Victor”): vármegyei díjnok, később zálogházi irodafőtiszt; a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.

A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:

„Mindenki által kedvelt bohém alakja a vármegyének, észbelileg nem valami lumen [nem valami eszes], de ötletes, mint egy vérbeli pesti csirkefogó. Ötletei és kis lódításai száma legis, s azokból ma is számos forog a vármegyei körökben szájon. Könnyelmű a hihetetlenségig, adósságból soha ki nem mászó, de azért mindig fizető. Fizetése évekre előre eladva, s tulajdonképp fizetése inkább csak kamatja volt tartozásainak, a tőke sohasem törlesztődött le az uzsorásoknál. Éjjel-nappal bármely órában kapható volt ivásra, virtuozitással ivott, ha berúgott, verekedéstől nem riadt vissza, formális csatákat vívott az éjjeli konflisok kocsisaival. Fiatalkorában kitűnő hangja, megnyerő külseje és modora nélkülözhetetlenné tette őt a mulató compániák részére, s gyakran éjjel húzták ki az ágyból és vitték mulatni. Legendák vannak bohó dolgairól, a rendőrségnek állandó adófizetője közcsendháborítási ügyeiből kifolyólag. Ha valahol collisióra [összeütközésre] került sor, úgy személyazonosságainkat ő igaolta »levéltárából«, melyet mindig magánál hordott, - idéző, intő felszólításokkal, állandó részlettörlesztője a kihágási bíróságoknak. Született bohém, aki életét stylszerűen gond nélkül élte le, és szépen. Mindenkinek kedvencze, de legjobban Mindszenthy Jóskához ragaszkodott, akivel együtt ittak s isznak még most is. Néhány stiklijét idejegyzem jellemzésül; valamennyi felsorolásához kötetek kellenének.

Így az egyik házmesternének, akinek a kapupénzzel consequensen adósa maradt, folyton azt ígérte, hogy hoz neki egy szép kis majmot. Ami az ő műnyelvén azt jelentette, hogy be van rúgva, ha majom »schleppes« volt, akkor Victor nehezen volt szesszel terhelve, mikor egyszer aztán sürgették a majmot, reákövetkező éjszakán négykézláb […] a szép schleppes majom. Ha részegen hazament, és öreganyja korholta, per »kedves nagysád« beszélt vele, és higgadtságra intette. A nagykátai állomásfőnöknél vendégségben lévén annyira berúgott, hogy megveregette a háziasszony vállát »lesz egy kis fekete, öcsém piszkos?« megszólítással. Mindszenthy Jóska egy alkalommal összezördülvén feleségével, hozzám költözött; Victor mint totum factum eszközölte az átköltözést, szállíttatván mennykő nagy két bőröndöt, melyekről kiderült, hogy az egyik ruhával volt tömve, a másikban 25 liter schiller bor szégyenkezett. A beköltözést ősi szokás szerint magnum fecerunt áldomás követte, a két atyafi d. u. 6-tól reggel 3-ig megitta az egész bort, én történetesen csak 2 deczit ittam belőle. Be is volt Victor úgy állítva, hogy closetra menvén az magától becsapódott, ő meg képtelen volt kinyitni, irtózatos dörömbölést vitt véghez, s mikor kiengedtem, méltatlankodott, hogy »ha már be is zárják az embert, ne zárják be ilyen szűk helyre«, azt hitte a jámbor, hogy a rendőrségen van. Ha berúgott, orra – mely anélkül is elég nagy volt – rendkívül megnyúlott, szemei összehúzódtak, orra volt rendszerint tréfáink czéltáblája. Ősi szokás szerint az ivások evés nélkül folytak le, tíz-húsz forint ára ital és egy-egy sóskifli, vagy ha nagyon ment, a Victor által elkeresztelt »dass und jenes« került terítékre, ez hideg húsételek keveréke volt. Egyszer történetesen szalámit ettünk délután, s ittunk reá keményen, úgy 3 óra tájt hajnalban tele szesszel kijövünk az őszi éjszakába, Victor a gázlámpa alá áll és elkezd hányni, csak úgy dűl belőle a szesz, közbe bele-bele kapkod a kiömlő sugárba; végezvén dolgát, kíváncsi voltam, miért kapkodott, kérdeztem tőle, azt feleli »tudod, János, a szalámi is kijött, azután kapkodtam«, majd megütött a szél nevettemben.

Mániája volt a lovaglás, akár ringlispielen, akár szamáron, akár lovon, de iszonyúan szeretett. Egy ködös őszi éjszakán jövünk a Hermina úti Nagy […]-től, a Bálint- és akkori csömöri-, most Thököly út sarkán üres telek volt, melyen most a domonkosok temploma áll, azon legelészett két árva gebe. Victorban felébredt az ősi hajlama, átsegítettük a palánkon, felült az egyik simlire, s a permetező esőben hosszú beszédekkel nógatta egy kis »galoppra«, de a simli nem mozdult, mire méltatlankodva leszállt. A palánkon át hosszában feküdt, mi eleresztettük nevettünkben, és úgy zuhant hosszában a földre, hogy azt hittem, vége van, de csak a »sacramentumos Istenét« emlegetve feltápászkodott. 1902-ben gyönyörű őszi napon kirándultunk a Svábhegyre, a Fáczán [vendéglő] felett vizet hordó csacsikra bukkantunk, 10 krajczárt ígértünk a velük lévő fiúnak minden egyes felszállásért, s fel i szálltak; mikor Victorra került a sor, én hátul a csacsit farba rúgtam, az kirúgott és ledobta magáról lovasát, így ment ez vagy tízszer, óriási gaudiumunkra [örömünkre], sehogy sem bírta megérteni, hogy neki nem áll a csacsi, másnak meg igen. Mimikája tökéletes, grotesk és komikus volt, nem bírtunk nélküle meglenni. Télvíz idején minden meggondolás nélkül csapta be [zálogba] télikabátját, ha a sor úgy hozta magával, hogy ihasson, de éppen ilyen könnyen vitte be a másét is. Emlékszem, 1901 sylvester napján az árvaszéki kiadóhivatal vagy hét télikabátja vándorolt így egyik a másik után a »zatziba«, ahonnan csak »kor. fill. lóg. függ«, a czédula került vissza, jelezve korona[-át] s fillért, s hogy a holmi lóg, illetve függ.

Számtalan ilyen bohó dolga van, de hát ki tudja azt mind számon tartani? Csak amikor mostanában nagyritkán összegyűltünk, úgy remineszcentiázás közben bukkant elő egyiktől másiktól egy-egy vidám viselt dolga, amin azután jókat nevettünk. Jó dolog volt, hogy anyját – akinek kedvencze volt – normális állapotban per »mámi« titulálta. Ha azonban berúgva ment haza, s anyja dorgálta akkor ilyeténképpen morphondírozott: »Nagysád intelligens nő, nem szokott lármázni, különösen éjjel nem, hagyjuk ezt akkorra, mikor kijózanodunk«.”

"Mihálka László postafőtiszt

Rendes, családját kedvelő, nagy ritkán, de akkor alaposan a hámból kirúgó, máramaros megyei jó családból való ember, hihetetlenül gyáva. Egy alkalommal lakásukban egér zöröghetett, úgy, hogy felzavarta őket, noszogatta a feleségét: „eridj előre, Róza, a lámpával, majd én jövök utánad”, sokat bosszantottuk vele. Egyebekben correct úriember és gavallér, nem sajnálta, ha volt pénze. Hosszas időkig tartó összeköttetésben állottunk, különösen gyermekeink révén, de mi fehér madarunk elhunyván, lassan-lassan felbomlott a barátság. Felesége meghalt, az öreg nem soká gondolkodott, hanem újból megnősült, elvéve egy nyugdíjas postáskisasszonyt, akivel elég boldogan éldegélt. 1926. év február elejéig, amikor is meghalt, s a rákoskeresztúri temetőben temettük el."

Franczi: árva fiú, a naplóíró és (környezete) mindenese és pártfogoltja; lóti-futi fiú, akire különböző kisebb szolgálatokat is bíztak (levelek küldése, üzenet átadása stb.), de ugyanígy lopni is küldték Muszil Feriék. Egy ideig az Athenauem nyomdában dolgozott.

Nagy Mariska: közepes termetű, barna leány; cseléd volt Marer kocsimesternél; a naplóíró 1890. május 30-án "hódította meg" az akkor 20 éves leányt.

Marer: kocsimester a MÁV-nál.

Hartmann (Károly?): a naplóíró munkatársa a MÁV-nál 1890-ben.

Nedits/Nedics: a naplóíró kollégája a vasútnál 1890-ben.

Fülöp: kinevezett állomásfelvigyázó a MÁV-nál a kőbányai vasúti őrtoronynál; a naplóíró betanítója 1890-ben

Lachnit János: állomásfőnök (majd főfelügyelő) a MÁV-nál, a M. Kir. Államvasutak Alkalmazottainak Segélyegyletének elnöke.

Gronovszky Márton: titkár, felügyelő a MÁV-nál.

Zsifkovits/Zsifkovics: igazgatósági tag, osztályvezető felügyelő a MÁV-nál.

Weimanné: a naplóíró budapesti barátnőjelöltje; kezdetben Hellvig néven, majd leginkább csak W.-ként szerepel a naplóban. Lakcíme 1890-ben: VIII. ker. Karpfenstein (ma: Karácsony Sándor) utca 7.

Rézi: budapesti leány, Rieker Gyula kedvese.

Teréz: lány Budapesten, a naplóíró barátnőjelöltje.

Eberling: vsz. vendéglő-tulajdonos Budapesten.

Janisch: a naplóíró budapesti ismerőse.

Tecsy: a naplóíró budapesti ismerőse.

Valszéky: a naplóíró budapesti ismerőse, törzsvendég Wohlmutnál.

Sándor: pincér Wohlmutnál.

Gronovsky Márton: felügyelő a MÁV-nál, akitől a naplóíró pártfogást remélt.

Mészáros Ilona, Ilka: a naplóíró budapesti barátnőjelöltje, hősünk 1890. március 6-án "hódította meg" az akkor 22 éves, esztergomi származású, szép, szőke leányt; lakcíme 1890-ben: Munkás utca 6., 3. ajtó.

Fritz: kávéház-tulajdonos Budapesten.

Emma: a naplóíró budapesti ismerőse (Eszti nővére?).

Hungerleider: a naplóíró budapesti ismerőse.

Szentes Jenő: a naplóíró budapesti cimborája, címe 1890-ben: VIII. Aggtelek u. 11. ajtó 3.

Horváth: álláskereső Budapesten a MÁV-nál, a naplóíró segített neki kérvényt írni.

Vityikán/Wityekán: hivatalszolga Budapesten a MÁV üzletvezetőségénél; címe 1890-ben: Mester u. 41. I. em. ajtó 23., majd: Gyár u.

Kubinszky/Kubynszky: a naplóíró budapesti ismerőse, akihez lehetett fordulni kölcsön ügyben.

Molnár: a naplóíró budapesti ismerőse, 1890 februárjában szerelt le.

Wölkerberg: a naplóíró budapesti ismerőse.

Herkovics: vezető hivatalnok a MÁV-nál.

Sretviczer: a naplóíró budapesti ismerőse.

Kucziák: rakfelvigyázó/csapatvezető a MÁV-nál.

Mayer: a naplóíró budapesti ismerőse, többször ebédelt nála; talán alkalmazott volt a MÁV-nál.

Gúr: rakfelvigyázó a MÁV-nál.

Zsivodszky: a naplóíró egyik rakodómunkása a MÁV-nál.

Gassnik: a naplóíró budapesti ismerőse.

Papp Riczi: a naplóíró budapesti ismerőse, valószínűleg Papp Sanyi rokona/öccse; 1890 februárjában volt 16 év körüli.

Kopcsek István: a naplóíró budapesti barátja; lakcíme 1892-ben: VIII. Alsó-erdősor u. 16., ajtó 5.

Frelviczer: igazgató a Szív utcai iskolában.

Köki: a naplóíró budapesti ismerőse, Sanyi lakótársa (rokona?).

Samoday Klára: minden bizonnyal Eszti rokona (testvére, unokatestvére).

Irma: talán Borossék lánya.

Illésné: a naplóíró budapesti ismerőse.

Juhász: rakfelvigyázó a vasútnál.

Papesch: a naplóíró kollégája a vasútnál.

Hlovkay: a naplóíró kollégája a vasútnál.

Molnárné: a naplóíró budapesti ismerőse, vsz. szomszédja.

Odrus (Odus) Júlia: szepességi barna, csinos lány, feltehetőleg cselédként dolgozott Budapesten; 1890 elején 20 éves volt, amikor hősünk meghódította, címe ekkor: Dr. Réthy (dr. Réth Mór, műegyetemi tanár), Soroksári u. 18., ajtó 16.

Molnár: a naplóíró kollégája a vasútnál.

Holló: budapesti vendéglős (?).

Klein: vsz. a naplóíró kollégája a vasútnál.

Horváth: pénztárnok a MÁV-nál.

Köröskényi (Kőröskényi) Bertalan: raktárnok a vasútnál.

Alexi (Alexy) Lajos: állomásfőnök a MÁV Dunaparti teherpályaudvarán.

Maszopaszt: alkalmazott a Fővámháznál.

Samoday Juli: Eszti nőrokona (testvére); cselédféleség Fejérváry miniszternél, a naplóíró támogatója.

Lori: a naplóíró budapesti ismerőse (lakótársa?)

Langer Bódog: vasúti főfelügyelő.

Rieker Gyula: a naplóíró budapesti cimborája.

Hetessyné: budapesti ismerős, Hetessy felesége.

Matter: igazgató a Pest-Budai Gőzmalomnál.

Brichter: főraktárnok a Ganz-gyárban.

Pista: volt belvárosi sekrestyés.

Svoboda: budapesti szabó.

Lukátsy: a naplóíró budapesti ismerőse, akitől segítséget remélt; címe 1889-ben: Bérkocsis utca 17. - talán azonos Lukátscsal.

Oberbauer: a naplóíró budapesti ismerőse.

Kiss: szabó az Illés utca 10. sz. alatt.

Stadlerné: a naplóíró családjának lehetett ismerőse.

Schodl Ádám: budapesti kávéháztulajdonos.

Rösner Gusztáv: vasúti hivatalnok a MÁV-nál, állomási alfőnök; támogatását remélte a naplóíró állásügyben.

Kanovits Zoltán: hivatalnok az Osztrák Államvasútnál; a naplóíró segítséget/pártfogást remélt tőle állásügyben.

Feledy Sarolta: a naplóíró nőismerőse, Karolin testvére; 1889-ben a Nagymező utca 37. sz. alatt, Nohel Rezsőnél lakott (dolgozott cselédként?)

Feledy Druzsák Karolin (Feledy Klára?): a naplóíró nőismerőse, Sarolta testvére; 1889-ben Kőbányán lakott, a Füzér és Alkotmány utcák sarkán.

Róza szakácsné: abban a házban lakhatott, ahol Anna néniék.

Róza: fiatal lány, Muszil Feriéknél lakott, a naplóíró gyakran "nyomkodta".

Viktorin: a józsefvárosi pályaudvaron szolgált, 1889-ben a József utcában lakott.

Estány: a naplóíró budapesti cimborája.

Setti: bádogos a Lipót utca 1. sz. alatt, aki révén a naplóíró álláshoz jutni remélt.

Révész: budai cipész.

Betz: a naplóíró budapesti ismerőse; lakcíme 1889-ben: Síp utca 17.

Júlia: Stranszky Gyula nőismerőse.

Böhm: budapesti zálogos.

Röszler: pénztárnok a MÁV-nál.

Cseszkó: raktárnok/rakfelvigyázó a MÁV-nál.

Amesininé: a naplóíró budapesti ismerőse.

Mopszli: mopszli kutya a naplóíró baráti társasásgának tulajdonában.

Bleuer: zálogos Budapesten.

Gansfried: raktárnok a közraktárnál; a naplóíró régi, ifjúkori/családi ismerőse.

Walter: raktárnok/rakfelügyelő a közraktárnál.

Pacher Ferenc: pénztárnok a közraktárnál.

Tandler: egy MÁV-hivatalnok ismerőse.

Marci (Marczi): vsz. lóti-futi fiú, aki kisebb szolgálatokat tett a naplóírónak (üzenetek átadása, tiszta ruha kihordása), akárcsak Franczi.

Schneider: csapatvezető/rakfelügyelő a MÁV-nál.

Vida: feltehetőleg rakfelügyelő- vagy rakódómunkás-féleség a MÁV-nál.

Szobber: rakódómunkás vagy rakfelügyelő a MÁV-nál.

Mari: magyar leány Borossék lakásában; 1889 decemberében - meghódításakor - 18 éves volt.

Borossné: Boross felesége; a naplóíró szállásadója a Liliom utca 6. sz. alatt 1889 végétől fél évig; a lakásban zugbordélyt is működtetett.

Boross: fizetőpincér, Borossné férje; a naplóíró szállásadója a Liliom utca 6. sz. alatt 1889 végétől fél évig.

Sas: vsz. Sass János, vasúti tisztviselő.

Uzsák: csapatvezető a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Barta: csapatvezető a Dunaparti Teherpályaudvaron, majd kisegítő a központban.

Kopler: budapesti szabó.

Szikszay-féle vendéglő: vendéglő a VIII. ker. Kerepesi út 1. sz. alatt.

Popovics: hivatalnok, helyettes főnök a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Pujcsics: raktárnok/rakfelügyelő a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Reitszám Rudolf/Rezső: a naplóíró budapesti cimborája; később fővárosi hivatalnok.

Nagyné: Nagy felesége, egy ideig hősünk szállásadója volt.

Nagy: csapatvezető a MÁV Duaparti Teherpályaudvarán; Nagyné férje, egy ideig hősünk szállásadója volt.

Annus: Papp Sanyi kislánya (?).

Vörös: szabó (?) Budapesten.

Soretz: csapatvezető/rakfelvigyázó a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Metykó Katica: a naplóíró barátnőjelöltje, aki pénzzel is támogatta hősünket; a Kis Újság apróhirdetésén keresztül ismerkedtek meg.

Ebergényi Róza: a naplóírónak a Kis Újság 1889. december 3-i számában megjelent hirdetésére válaszolt.

Schwarz József: rakfelvigyázó/csapatvezető és kocsifelíró a MÁV Dunaparti Teherpályaudvaron; jó viszonyban volt a naplóíróval. Lakcíme 1889-ben: Angyal utca 9., 4-es ajtó; 1890-ben: Páva u. 25.

Gaganetz: raktárnok/rakfelügyelő-féleség a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Lehel: rakfelvigyázó/csapatvezető a MÁV Dunaparti Teherpályaudvaron.

Koszter: feltehtőleg raktárnok-féleség a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Raksányiné: budapesti ismerős; Raksányi felesége, Knopf Mihály nővére. Jó viszonyban lehetett Samoday Esztivel, a naplóíró ugyanis több ízben is Raksányinén keresztül jutatta el leveleit szeretőjéhez.

Raksányi: budapesti ismerős.

Knopf Mihály: Raksányiné öccse, rakódómunkás a MÁV Dunaprti Teherpályaudvaron.

Németh: a naplóíró kollégája a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarnál.

Lőwy, Lőw: állomásfelvigyázó a MÁV Dunaparti Therpályaudvarán.

Oettl: feltehetőleg a naplóíró egyik kollégája a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Vasser: feltehetőleg vendéglő-féleség, vagy annak tulajdonosa.

Szentkirályi (Dániel?): rakfelvigyázó/raktárnok a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

László: alkalmazott (raktárnok?) a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Kuriczák: feltehetőleg tisztviselő/raktárnok a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Holczer: minden bizonnyal raktárnok/rakfelügyelő a MÁV-nál.

Székely: feltehetőleg hivatalnok a MÁV-nál.

Mihoky: magasabb rangú hivatalnok a MÁV-nál.

Maurik: rakódómunkás a teherpályaudvaron, a naplóíró beosztottja.

Sincsák: rakódómunkás a teherpályaudvaron, a naplóíró beosztottja.

Sinták: rakódómunkás a teherpályaudvaron, a naplóíró beosztottja.

Saniga: rakódómunkás a teherpályaudvaron, a naplóíró beosztottja.

Mazák: rakódómunkás a teherpályaudvaron, a naplóíró beosztottja.

Manczig: rakódómunkás a teherpályaudvaron, a naplóíró beosztottja.

Braunecker: a naplóíró kollégája a MÁV Dunai Teherpályaudvarán; hősünk gyakran ebédelt nála.

Dieker: a naplóíró lakótársa Anna néniéknél.

Bányay: Miskolcról átkerült rakfelvigyázó a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Novák: rakfelvigyázó a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Szombati: raktárnok a MÁV Dunaparti Teherpályaudvarán.

Tiller (Samu?): kereskedő Budapesten.

Zánthó: a naplóíró kollégája a Dunaparti Teherpályaudvaron.

Marossy: a naplóíró kollégája a Dunaparti Teherpályaudvaron.

Spiller: a naplóíró kollégája a Dunaparti Teherpályaudvaron, rakfelügyelő.

Cserey: térmester a Dunaparti Teherpályaudvaron, a naplóíró felettese.

Vieszigmann, Viezzigmann: a naplóíró budapesti ismerőse; 1889-ben lakcíme: a Dessewffy utca 45. 4-es ajtó.

Kardos: alkalmazott (raktáros?) a vasútnál Budapesten.

Miskolczi: vasúti hivatalnok (raktárfőnök?) Budapesten.

Lowetinszky János József (1866. január 8., Pest - 1935. június 10., Budapest): kommunikációtörténeti fenomén, naplóíró, blogger.

Morva/cseh (illetve állítása szerint részben lengyel) származású - és sokáig osztrák állampolgárságú - önérzetes magyar nacionalista, antiszemita, szocialista, vallásos kispolgár. Tekintve, hogy az ő életéről és világáról szól a blog, részletesebb bemutatása helyett álljon itt inkább egy 1920-as évek elején írt önjellemzés:

„Személyemet illető jellemzésül felhozom, hogy dolgoztam mint egy kuli, de éltem mint egy grandsigneur, sohasem sajnáltam a pénzt semmire sem, segítettem, akin tudtam, nemcsak tanáccsal, de kaláccsal is. Szerettem a jót étel[ben], ital[ban] és dohányban. Igyekeztem megtalálni minden rossznak jó oldalát, s így életem, a nagyobb s átúszott sorscsapásoktól eltekintve, eléggé harmonikusan folyt le, s azt mondom, ha ma újból kezdhetném, újból így élném le ezt a részünkre szabott rövid időt. Nagy chauvinista voltam, de a háborús és különösen az utána következő évek kiábrándítottak, látva azt, hogy az emberiség soha sem a közös, hanem mindig az önös czélok elérhetéséért küzd többé-kevésbé tisztességes eszközökkel. És ettől megundorodtam, mert megtanultam ismerni az emberben az állatot, különbben és rosszabbul, mint az Zola „Bête humain”-jában ecseteli. Most már egyedül az emlékeimben dúskálódom. Gyermekkorom óta fő szórakozásom a könyv volt, ma is az, és ameddig szemem és eszem bírja, az is marad. Egyebekben mondják el bolondságaimat azok, akik ismerik, van ebből is jókora halommal. Szememre vetették egész életemben, hogy erőszakos és nyers vagyok. De sohasem érték fel ésszel azt a régi igazságot, hogy a diónak kemény ugyan a héja, de kellemes és jó a magva.”

Lowetinszky 1888 őszén összeszámolta adósságait. A lista előzetes munkálatairól 1888. október 19-én tesz említést - ott 924 forintról ír -, a fennmaradt, végleges összeállítás az 1888. november 15-i állapotot mutatja (majd később hozzáírta a Lindtner nevű katonatársától 1889-ben felvett kölcsöneit is).

A lista végösszege több mint 800 forint (a naplóíró egyébként hibát vét el a végösszegnél), valószínű tehát, hogy az októberi naplóbejegyzésben említett összeg téves, ugyanis a két dátum között eltelt egy hónap alatt nem adósodott el ennyivel. (A listáról készült fényképet lásd itt.)

Az összeg kapcsán annyit feltétlenül érdemes megemlíteni, hogy ez igen nagy összegnek számított a korban - egy MÁV-nál alkalmazott távírász évi fizetésének felelt meg.

De kik is voltak hősünk hitelezői, hogyan tett szert ezekre az adósságokra?

Elsősorban pesti barátai, barátjainak családja (Muszilék, Papp Sanyiék), illetve a barátnő Eszti, és az ő rokonsága, akiknél éveken keresztül lakott (hitelre), és akik kisebb kölcsönökkel is támogatták az ifjú, teljesen megárvult, az anya után maradt hagyatékot felélő Lowetinszkyt a züllés útján [bővebben lásd itt]. Nagyobb öszegekkel szerepelnek még a hitelező listáján ismeretlen pestiek, talán háztulajdonosok, főbérlők lehettek. Több barátjának és volt munkatársásnak csak néhány forinttal tartozott a naplóíró, egyetlen élő pesti rokona, Anna néni (és férje) is csak alig valamivel több mint 30 forinttal szerepel az összeállításban.

Az iglauiak - a katonatársak és civilek: pékné, mosónő, kocsmárosok - a lista végén szerepelnek; nagy számban, de jellemzően csak néhány krajcárnyi hitellel. Mégis ezek az adósságok voltak hősünk számára a legégetőbbek, hiszen ezen hitelezőivel nap mint nap találkozott, és bizony nap mint nap szorongatták is futva a pénzük után, sőt, Lisi (egy iglaui kocsmárosnő) fel is jelentette. Ezeket a mikrohiteleket - legalábbis nagy részüket - törlesztette is a naplóíró (igaz, újabbakat is felvett); tekintve, hogy zsoldja semmire nem volt elég mindez kizárólag a rokonok, barátok segítségével („segélyeivel”, illetve újabb kölcsöneivel) volt lehetséges. Ezen pénzmozgások zöme - kb. 1888-tól - jól nyomon követhetők a naplóban; bővebb elemzésre itt nincs módom, de azt még kiemelném, hogy Lowetinszky hitelélete ekkor még teljesen egyoldalú volt: míg ő a fél gyalogezrednek, és szinte az összes pesti barátjának tartozott, addig őneki nem tartozott senki.

A lista maga pedig - átírva, az adósságokat csökkenő sorrendbe rendezve - a következő:

A naplóíró 1881 júniusában - 15 és fél évesen - tért vissza Pestre Morvaországból, ekkor született a lenti dokumentum, amelyben özvegy anyja hozzájárul ahhoz, hogy kiskorú fia beléphessen a pénzügyőrséghez. Erre végül azonban csak 1883 januárjában került sor; hősünk az év végéig dolgozott itt, míg le nem csukták.

„Közjegyzői okirat

/pecsétek, díjjegyzék stb./”

forrás: Budapest Főváros Levéltára, VII.200. (Ökröss Bálint közjegyző iratai) 739/1881.

Budapest Főváros Levéltára, IV.1411.b (Budapest Székesfőváros Árvaszékének iratai. Általános iratok) 221/1882.

[A közölt dokumentum 1882. január 11-én Budapesten készült szószerinti másolata a Borbás Gáspár által felvett állítólag eredeti leltárról.]

Papp Sándor, Sanyi (1863-1925): a naplóíró gyermekkori barátja, tapétázó, szobafestő munkás, Papp Jancsi bátyja. Könyveit és éremgyűjteményét a naplóíróra hagyta.

A naplóíró és Sanyi 1878-ban ismerkedtek meg (szomszédok voltak a Sebestyén utca 3. számú házban), együtt kezdtek el naplót írni 1882-ben. Hősünk többször húzta meg magát Sanyiéknál, 1886. májusától egészen a bevonulás napjáig náluk lakott az I. kerületi Promontori út 15. szám alatt; Sanyi címe 1889-ben is ez volt.

Érdekesség, hogy Papp Sándor részt vett a Wenckheim-palota (ma a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főépülete) építésében (pontosabban nyilván a tapétázásában); 1889. október 26-án írta a naplóíró, hogy: „11-kor el Sándorhoz a Wenckheim-féle házhoz, ahol dolgozott”.

Az 1920-as évek elején így mutatta be barátját a naplóíró:

„Papp Sándor, tapétázó munkás

Gyermekkori, legjobban szeretett barátom. Igazi tatár typus, önfejű, konok, hajthatatlan, de becsületes, jószívű magyar. Különcz a szó szoros értelmében. Családtagjaihoz ragaszkodik, de azt a világért nem mutatja, de amikor bajban vannak, akkor feltétlen ott van. Zárkózott kedélyű, philosóphikus hajlamú, nagy könyvbúvár, erősen conservatív természetű, és törhetetlen 48-as függetlenségi ember. Barátságunk, bár már ritkán érintkezünk, fennáll. Gyűjtőszenvedélye van, különösen a könyveket gyűjti, tőle örököltem én is könyv-, régi pénz-gyűjtési szenvedélyemet, ő szoktatott reá a parfümre. Volt aránylagos jómódban, de legtöbbet nyomorgott. Szenvedélyei nincsenek, egyedül a könyvek, de ezekre erején felül is áldoz. Tudok esetet, hogy ez az ember, aki hétszámra 10 krajczárból ebédelt naponta, a vasárnap kivételével, habozás nélkül adott 5 frtot egy neki megfelelő könyv[ért], metszet[ért], vagy régi pénzért. Hűséges, nem igen barátkozó, szomorúbb napjaimban odaadóan támogatott, és megosztotta velem utolsó falatját. Rajongóan szereti velem együtt szülővárosunkat, Budapestet, melynek minden zegét-zugát ismeri, különös előszeretettel gyűjti a fővárosra vonatkozó könyveket, röpiratokat, metszeteket, képeket, van is belőlük egy olyan könyvtára, hogy ritkítja párját, és kár lesz, ha avatatlan kezekbe kerül. Könyveit annyira félti, hogy ha elmegy hazulról, szobáját bezárja, s abba közvetlen környezete sem léphet be őnélküle. Boldog gyermekkorom legkedvesebb lénye marad nekem mindig.”

Mivel Lowetinszky János József apja nem szerezte meg sem a pesti illetőséget, sem a magyar állampolgárságot, így fia sem örökölhette azt, hősünknek ezért kellett végül a 20. életévének betöltése után Iglauban végeznie a katonai szolgálatot, mitán besorozták. 

Több éves huza-vona után állapították csak meg a helyi és a morvaországi hatóságok, hogy hősünk walterschlagi illetőségűnek és osztrák állampolgárnak tekintendő.

Az árvaszékileg kirendelt gyám, Borbás Gáspár (VII. Stáhly utca 7.) 1882. június 15-én írta a következő folyamodványt Budapest Székesfőváros Tanácsához:
„gyámoltam (…) jelenleg nagybátyjánál Morvaországban, Hermantsch nevű községben tartózkodik, s ugyanott mint önkénytes belépni szándékozik. Minthogy pedig a hadseregbei fölvételnél határozottan kívánják hatósági bizonyítvánnyal kimutatni azt, hogy hová való illetőségű, az iránt esedezem a Tek. Tanácshoz: Méltóztassék hatósági igazolványt adni arról, hogy gyámoltam, kiskorú Lovetinszky János bpesti illetőségű”

Borbás 1883. január 12-én újabb folyamodványt adott be az akkor már Budapesten tartózkodó gyámoltja nevében:
„gyámoltam 17. évet betöltvén a hadseregbe mint rendes katona tényleges szolgálatra óhajt belépni. A hadseregparancsnokság a felvételhez kívánja, hogy Budapest főváros tekintetes Tanácsától „belépti bizonyítvány (Eintritt-Zeugniss)” mutatassék fel, miért is az iránt esedezem a tekintetes Tanácshoz”.

Végül Walterschlag község 1884. június 17-i, illetve a datschitzi kerületi kapitányság július 22-i átiratával megküldött nyilatkozat szerint ismerték el walterschlagi (valtínovi) illetőségűnek a naplóírót. Egy hónap elteltével ez már hősünk tudomására jutott:
„Jelen kérvényhez csatolva volt keresztlevelemet és gyámatyám részére a főv. árvaszék által kiállított végzést mai napon átvettem, s egyúttal értesítve lettem, hogy illetőségi helyem Valtinova község.
Bpest, 1884. aug. 19.
Lowetinszky János”

„1878 elején nagy botrányt csinálhattam, mert ismét a kicsapás már megszokott Damokles kardja került csak csínyeket főző, szőke buksi fejem felé, anyám kénytelen volt kivenni az iskolából” - írja a naplóíró gyermekkorára emlékezve (lásd itt).

Az iskola (Budapest székesfővárosi VIII. kerületi - majd IX. kerületi - községi nyilvános polgári fiúiskola) anyakönyvében nincs nyoma botránynak, „csupán” annak, hogy a naplóíró 5 tárgyból állt bukásra a tanév első időszaka után. A polgáriból 1878. február 8-án „kimaradt” az akkor tizenkét éves naplóíró, aki végig osztályának leggyengébb tanulói közé tartozott.

Nézzük a jegyeit (az egyes a legjobb)!

az 1876-1877-as tanév évvégi értesítője (I. A):

vallástan: -
magyar nyelvtan: 3
német nyelvtan: 3
földrajz: 3
számtan: 2
mértan: 3
természetrajz: 4 (elégtelen)
rajz: 4 (elégtelen)
szépírás: 3
torna: 2
ének: 3

az 1877-1878-as tanév I. időszakának értesítője (II. A):

hitttan: 2
magyar nyelv: 4 (elégtelen)
német nyelv: 3
földrajz és statisztika: 4 (elégtelen)
számtan: 2
mértan és rajz: 3
természetrajz: 3
szabadkézi rajz: 4 (elégtelen)
szépírás: 4 (elégtelen)
torna: 3
ének: 4 (elégtelen)
 

forrás: Budapest Főváros Levéltára, VIII.232.b (Budapest Székesfőváros IX. kerületi Knézits utcai községi polgári fiúiskola, anyakönyvek) 1–2. kötet (1876/77., illetve 1877/78. évi anyakönyvek).

Eszti, Samoday Eszter (Bendl Ferencné): éveken keresztül a naplóíró szeretője, kitartója, illetve élettársa Budapesten.

Eszti 1882 októberében ismerkedett meg az akkor még kevesebb mint 17 éves - már teljesen árva - naplóíróval, miután az az ő lakásukban vett ki albérletet. Hősünk 18 éves korában, 1884. január 11-én létesített első ízben szexuális kapcsolatot az akkor 34 éves nővel (ez volt hősönk ötödik „hódítása” az életében): „1884 januárjában hazamentem Bendlékhez, ott az asszonnyal magam lévén otthon, viszonyba keveredtem [...]. A nő nem volt törvényes neje Bendlnak, neve Samoday Eszter volt, ugyanazév márcziusában azonban viszonyukat törvényesítették”.

A későbbiekről pedig így ír visszaemlékezéseiben: „tengődtem lopva a napot, éldegélve menage a troisban az árvaszéknél levő tőkém terhére, [...] közös háztartásra léptem most már Bendlnével, a Bokréta utcza 22. számú házban bérelve lakást [...] Bendlnével összeveszve, azt ott hagytam, [...] Bendlné segített, amit tudott [...] elemózsiát meg Bendlnétől kapva, egész szeptember 30-ikáig, a bevonulásom előtti napig”.

Lowetinszky Jánosné, szül. Kreicsy (Kreitsy) Mária: a naplóíró anyja.

1840-ben látta meg a napvilágot Wetzlarban, 1862. május hó 18-án a terézvárosi plébániatemplomban ment feleségül hősünk apjához. Férje halála után éveken át Borbás Gáspár szeretője/élettársa volt.

"Anyám családi viszonyairól vajmi keveset tudok, jó ideig őriztem egy Amerikába ment öccse leveleit, de azok Bendlné, szül. Samoday Eszter féltékenysége következtében egyszer el lettek égetve, még akkor, amikor nem foglalkoztam tüzetesebben eme dolgokkal, így tartalmukról mit sem tudok. Anyám Festetich gróféknál volt [vsz. szolgáló], atyám onnan vette el, a Nádor és Zrínyi utcza sarki palotából. Sem szüleiről, sem hozzátartozóiról mit sem tudok. A magam tapasztalata, hogy igen erélyes, művelt, gazdaságos asszony volt, aki a könyveket igen szerette, több nyelvet beszélt, s hirtelen természetű volt." - írta a naplóíró egy visszaemlékezésében.

1881. november 4-én halt meg Budapesten, öngyilkos lett, gyufaoldatot ivott. Hagyatéki iratait lásd itt.

Lowetinszky János: a naplóíró apja.

1830. június 30-án született Walterschlagban. 8 évnyi katonáskodás után 1860-ban Pesten telepedett le. Szabó volt a foglalkozása, az iparjegyet 1867-ben szerezte meg Pest város tanácsától. 1862. május 18-án a terézvárosi plébániatemplomban vette feleségül Kreicsy Máriát. 1872. október 3-án halt meg Pesten.

Édestestvérei: Mária (Morvaország), Anna (Budapest), Antal (Morvaország); féltestvérei: Katalin (Bécs), Franciska (Bécs), Ferenc (Morvaország), Antónia (Morvaország) - utóbbiak apjának (tehát a naplóíró nagyapjának) második házasságából születtek, anyjuk egy bizonyos Dorottya volt, aki 1881 novemberében halt meg.

Stranszky Gyula: a naplóíró pesti barátja; 1883. január 24-én találkoztak először: „Österreichernél voltam, új ismeretség egy Stransky Gyulával”.

Az 1920-as évek elején így emlékezett reá a naplóíró:

„Stranszky Gyula kárpitossegéd

Gyermekkori barátom, vad, erőszakos, rettentő könnyelmű fárter, aki előtt semmi sem volt szent, amikor az ő becses énjéről volt szó. Lopott, csalt, ha neki kellett, viszont két kézzel szórta [a pénzt], ha kedvére való emberrel jött össze. A [ezernyolcszáz]nyolcvanas években heti keresete 25–30 forint volt, ami nagy pénz volt akkoriban, de arról, hogy lakásról, ruháról, a bekövetkezendő télről gondoskodott volna, szó sem volt. Felsőruhát akkor vett, ha az lerongyosodott róla, fehér alsóruhát, ha keresete volt, megvette tetőtől talpig, a szennyest a sarokba vágta, s csak ősszel, amikor már szorult a kapcza, szedte össze, és mosatta ki, hogy azután eladhassa. Vad erőszakossága annyira ment, hogy az általa igen szeretett Aranka nevű leánynak, mert az asztalon keresztül tányérjába nyúlt, kezében levő villával kiszúrta az egyik szemét. Elbizakodott, amikor jól ment dolga, gyáván meghunyászkodó a nem szeretem napokban. Bolondabbnál bolondabb ötletei voltak. Így egy alkalommal, hideg napon, meglátogattam erzsébetfalvi lakásán. Az ipse egy széket állított a befűtött takaréktűzhelyre, és ott gunnyasztott, melengetve magát. Féktelen kicsapongó életmódja – korán a család, későn az emberiség részére – tüdővészben elvitte a halál 42 éves korában.”

A dualizmus korában a sorozások március/április folyamán zajlottak; walterschlagi illetőségű hősünk kénytelen volt ezért Morvaországba utaznia Budapestről - közel két hetet töltött ekkor távol szülővárosától, ez idő alatt minden bizonnyal meglátogatta morvaországi rokonait, valamint apja Bécsben élő testvéreinek családjait is.

Naplójában így - igen szűkszavúan - örökítette meg ezeket a napokat:

1886. március 17.: Este elutaztam Pestről Morvaországba sorozatra.
1886. március 22.: Komisz 4 órai menet után Teltschbe értem sorozatra.
1886. március 26.: Elutaztam Morvaországból.
1886. március 27.: Bécsbe értem.
1886. március 30.: Bécsből elutaztam.

Kern József: Lowetinszky Katalin (a naplóíró egyik bécsi atyai nagynénjének) férje; 1918. november 5-én halt meg.

Lowetinszky Franciska, Franczka: a naplóíró atyai nagynénje /az apa féltestvére/ Bécsben, Strasák János férje; az 1850-es évek legelején születhetett, 1920. augusztus 4-én halt meg.

Strasák János: a naplóíró atyai nagynénjének, Lowetinszky Franciskának férje Bécsben; bécsi lakcíme 1889-ben: X. Eckertgasse 14. II. emelet 9.
1908. november 20-án halt meg.

Franz Tichy, Feri: a naplóíró rokona Bécsben; címe 1889-ben: X. Wielandgasse 25. III. emelet.

Novák Katica: szolgálóleány Dvorzsákéknál Hermantschban.

Witu József: a naplóíró közeli, gyermekkori ismerőse Hermantschban, igen szerették egymást; talán szolgálóként dolgozott Mari néniéknél.

Lesnik, csehül Lezník: település Oben Oujezdtől délre.

Hlinsko: város Pardubitztól (Parubice) délre.

Richnov, Rychnow, csehül Rychnov: város Hlinskótól keletre.

Oben Oujezd, csehül Horní Újezd: falu Leitomischeltől délre.

Unten Oujezd, csehül Dolní Újezd: falu Leitomischeltől délre.

Greifl: tartalékos szakaszvezető a 81. gyalogezrednél.

Lettowitz, csehül Letovice: falu Boschkowitztól északkeletre.

Swittawka/Zwittawka, csehül Svitávka: település Boschkowitztól északnyugatra.

Chrudichrom, csehül Chrudichromy: település Boschkowitztól északnyugatra.

Czernahora, csehül Černá Hora: település Brünntől északra – illetve hegy azon a környéken.

Lipuwka, csehül Lipůvka: település Brünntől északra.

Krispal: a naplóíró katonatársa a 81. gyalogezrednél.

Reischl: a naplóíró katonatársa a 81. gyalogezrednél.

Otto (1833-1900), illetve Josef (1836-1929) Cordier von Löwenhaupt: vezérőrnagyok.

Leskau, csehül Liskovec (Nový Liskovec, ill. Starý Liskovec): falu Brünntől délnyugatra.

Wranau, csehül Vranov: település Brünntől északra.

Lerch: a naplóíró katonatársa a 81. gyalogezrednél, tartalékos őrvezető.

Hussowitz, csehül Husovice: település Brünntől északra.

Polzer: őrmester a 81. gyalogezrednél.

Filla: a naplóíró katonatársa a 81. gyalogezrednél.

Rappotitz, csehül Rapotice: település Krallitztől keletre.

Kranyák: a naplóíró katonatársa a 81. gyalogezrednél.

Krallitz, csehül Kralice nad Oslavou: település Namiesttől keletre.