Kertész Győző („Victor”): vármegyei díjnok, később zálogházi irodafőtiszt; a naplóíró kollégája Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyénél.
A naplóíró így mutatta be őt naplóinak 1921-ben megkezdett segédletkötetében:
„Mindenki által kedvelt bohém alakja a vármegyének, észbelileg nem valami lumen [nem valami eszes], de ötletes, mint egy vérbeli pesti csirkefogó. Ötletei és kis lódításai száma legis, s azokból ma is számos forog a vármegyei körökben szájon. Könnyelmű a hihetetlenségig, adósságból soha ki nem mászó, de azért mindig fizető. Fizetése évekre előre eladva, s tulajdonképp fizetése inkább csak kamatja volt tartozásainak, a tőke sohasem törlesztődött le az uzsorásoknál. Éjjel-nappal bármely órában kapható volt ivásra, virtuozitással ivott, ha berúgott, verekedéstől nem riadt vissza, formális csatákat vívott az éjjeli konflisok kocsisaival. Fiatalkorában kitűnő hangja, megnyerő külseje és modora nélkülözhetetlenné tette őt a mulató compániák részére, s gyakran éjjel húzták ki az ágyból és vitték mulatni. Legendák vannak bohó dolgairól, a rendőrségnek állandó adófizetője közcsendháborítási ügyeiből kifolyólag. Ha valahol collisióra [összeütközésre] került sor, úgy személyazonosságainkat ő igaolta »levéltárából«, melyet mindig magánál hordott, - idéző, intő felszólításokkal, állandó részlettörlesztője a kihágási bíróságoknak. Született bohém, aki életét stylszerűen gond nélkül élte le, és szépen. Mindenkinek kedvencze, de legjobban Mindszenthy Jóskához ragaszkodott, akivel együtt ittak s isznak még most is. Néhány stiklijét idejegyzem jellemzésül; valamennyi felsorolásához kötetek kellenének.
Így az egyik házmesternének, akinek a kapupénzzel consequensen adósa maradt, folyton azt ígérte, hogy hoz neki egy szép kis majmot. Ami az ő műnyelvén azt jelentette, hogy be van rúgva, ha majom »schleppes« volt, akkor Victor nehezen volt szesszel terhelve, mikor egyszer aztán sürgették a majmot, reákövetkező éjszakán négykézláb […] a szép schleppes majom. Ha részegen hazament, és öreganyja korholta, per »kedves nagysád« beszélt vele, és higgadtságra intette. A nagykátai állomásfőnöknél vendégségben lévén annyira berúgott, hogy megveregette a háziasszony vállát »lesz egy kis fekete, öcsém piszkos?« megszólítással. Mindszenthy Jóska egy alkalommal összezördülvén feleségével, hozzám költözött; Victor mint totum factum eszközölte az átköltözést, szállíttatván mennykő nagy két bőröndöt, melyekről kiderült, hogy az egyik ruhával volt tömve, a másikban 25 liter schiller bor szégyenkezett. A beköltözést ősi szokás szerint magnum fecerunt áldomás követte, a két atyafi d. u. 6-tól reggel 3-ig megitta az egész bort, én történetesen csak 2 deczit ittam belőle. Be is volt Victor úgy állítva, hogy closetra menvén az magától becsapódott, ő meg képtelen volt kinyitni, irtózatos dörömbölést vitt véghez, s mikor kiengedtem, méltatlankodott, hogy »ha már be is zárják az embert, ne zárják be ilyen szűk helyre«, azt hitte a jámbor, hogy a rendőrségen van. Ha berúgott, orra – mely anélkül is elég nagy volt – rendkívül megnyúlott, szemei összehúzódtak, orra volt rendszerint tréfáink czéltáblája. Ősi szokás szerint az ivások evés nélkül folytak le, tíz-húsz forint ára ital és egy-egy sóskifli, vagy ha nagyon ment, a Victor által elkeresztelt »dass und jenes« került terítékre, ez hideg húsételek keveréke volt. Egyszer történetesen szalámit ettünk délután, s ittunk reá keményen, úgy 3 óra tájt hajnalban tele szesszel kijövünk az őszi éjszakába, Victor a gázlámpa alá áll és elkezd hányni, csak úgy dűl belőle a szesz, közbe bele-bele kapkod a kiömlő sugárba; végezvén dolgát, kíváncsi voltam, miért kapkodott, kérdeztem tőle, azt feleli »tudod, János, a szalámi is kijött, azután kapkodtam«, majd megütött a szél nevettemben.
Mániája volt a lovaglás, akár ringlispielen, akár szamáron, akár lovon, de iszonyúan szeretett. Egy ködös őszi éjszakán jövünk a Hermina úti Nagy […]-től, a Bálint- és akkori csömöri-, most Thököly út sarkán üres telek volt, melyen most a domonkosok temploma áll, azon legelészett két árva gebe. Victorban felébredt az ősi hajlama, átsegítettük a palánkon, felült az egyik simlire, s a permetező esőben hosszú beszédekkel nógatta egy kis »galoppra«, de a simli nem mozdult, mire méltatlankodva leszállt. A palánkon át hosszában feküdt, mi eleresztettük nevettünkben, és úgy zuhant hosszában a földre, hogy azt hittem, vége van, de csak a »sacramentumos Istenét« emlegetve feltápászkodott. 1902-ben gyönyörű őszi napon kirándultunk a Svábhegyre, a Fáczán [vendéglő] felett vizet hordó csacsikra bukkantunk, 10 krajczárt ígértünk a velük lévő fiúnak minden egyes felszállásért, s fel i szálltak; mikor Victorra került a sor, én hátul a csacsit farba rúgtam, az kirúgott és ledobta magáról lovasát, így ment ez vagy tízszer, óriási gaudiumunkra [örömünkre], sehogy sem bírta megérteni, hogy neki nem áll a csacsi, másnak meg igen. Mimikája tökéletes, grotesk és komikus volt, nem bírtunk nélküle meglenni. Télvíz idején minden meggondolás nélkül csapta be [zálogba] télikabátját, ha a sor úgy hozta magával, hogy ihasson, de éppen ilyen könnyen vitte be a másét is. Emlékszem, 1901 sylvester napján az árvaszéki kiadóhivatal vagy hét télikabátja vándorolt így egyik a másik után a »zatziba«, ahonnan csak »kor. fill. lóg. függ«, a czédula került vissza, jelezve korona[-át] s fillért, s hogy a holmi lóg, illetve függ.
Számtalan ilyen bohó dolga van, de hát ki tudja azt mind számon tartani? Csak amikor mostanában nagyritkán összegyűltünk, úgy remineszcentiázás közben bukkant elő egyiktől másiktól egy-egy vidám viselt dolga, amin azután jókat nevettünk. Jó dolog volt, hogy anyját – akinek kedvencze volt – normális állapotban per »mámi« titulálta. Ha azonban berúgva ment haza, s anyja dorgálta akkor ilyeténképpen morphondírozott: »Nagysád intelligens nő, nem szokott lármázni, különösen éjjel nem, hagyjuk ezt akkorra, mikor kijózanodunk«.”
Utolsó kommentek